• Isten hozta
    Isten hozta

    Isten hozta

    Az én városom, Dunaszerdahely helytörténeti portálon!

    2012. június 22-én indult helytörténeti portálunk célja egyértelmű: sajátos választ akarunk adni a körülöttünk élő emberek számára, hogy mit jelent magyarságunk, mit jelent a gyökerekhez való kötődés, az identitásnak ezek a szálai hogyan is határozzák meg a mi magunk, de főképp gyermekeink jövőbeli életét, boldogulását. Múlt nélkül nincsen jövő, szokták mondani. Mi ezt a múltat akarjuk a kedves szöfröző előtt feltárni, megmutatni. Jelként felemelni...

    Elolvasom a legújabb bejegyzéseket!

     

  • Várjuk a segítségét!
    Várjuk a segítségét!

    Várjuk a segítséget!

    Dunaszerdahely emlékeit kutatjuk!

    Sajnos mindig kevesen vagyunk, és hogy jó munkát, mindenki számára értékeset hozzunk létre, ahhoz az Ön segítségére is szükségünk van. Keressük Szerdahely még ma is fellelhető emlékeit - képeket, képeslapokat, dokumentumokat, régi újságokat (pl. Csallóközi Lapok, Csallóközi Hírlap), tárgyi emlékeket stb. Ha tud, vagy szeretne segíteni, kattintson a lenti gombra!

    Igen, segítek!

     

  • Ön mire emlékszik?
    Ön mire emlékszik?

    Ossza meg emlékeit!

    Ön mire emlékszik? Írja meg nekünk!

    Sokan visszaemlékeznek még a régi városra, az egykor itt élt emberekre. Az emlékek elő-előbukkannak. Írja meg nekünk ezeket, még ha csak pár sorban, gondolatfoszlányban is. Segítse így is a munkánkat!

    Szeretnék pár sort küldeni

     

  • Küldjön hírt, programajánlót!
    Küldjön hírt, programajánlót!

    Küldjön hírt, programajánlót!

    Írjuk meg együtt a közös szerdahelyi eseménynaptárt!

    Sokszor kellemetlen, hogy nem tudunk egymás rendezvényeiről, programjairól. S milyen jó lenne, ha mindezt végre egy helyen tudnánk megnézni.

    A jobb oldalsávban található eseménynaptárral ez lenne a célunk. Azonban hogy minél színesebb és gazdagabb legyen ez a programajánlat, bizony szükségünk van arra is, hogy minél többen elküldjék programajánlókukat!

    Hírt,  eseményajánlót küldök!

     

Dunaszerdahely történelmi blogja | Korok, gondolatok

Bűnügyek és gyilkosságok…



Az érthetetlen, felkavaró bűnügyek, de éppenséggel a rablások, lopások is mindig megbotránkoztatták az embereket. Ám egyben vegyes érzéseket keltve bennük, mérhetetlen kíváncsivá is tették őket. Nemcsak ma – évszázadokkal ezelőtt is. Nem csoda hát, ha több ilyen esetet találunk még a korai oklevelek, krónikák sorai között is… Lássunk néhány érdekeset!
Egy 1336-os oklevélben, ahol Szerdahely környékének leírását olvashatjuk, több tó nevét is megleljük. Nem csodálkozhatunk ezen, hiszen Dunaszerdahely környéke a 19. század derekáig bizony mocsaras, lápos, vizenyős terület volt. Az egyik tó elnevezése azonban már érdekesen szembeötlő, ugyanis ekképp hívták a helyiek: Gonosz-tó (Gonuztho). Hogy milyen okból, azt ma csak találgatni tudjuk… Egy másik érdekes feljegyzés 1347-ből maradt ránk az Amade család oklevéltárában, mely szerint a nemesi családok nézeteltérései, vetélkedései során valakit meggyilkoltak, s a megtámadottak a Szent György-templomba (és az azt körülvevő temetőbe) menekültek. Az ötven évre rá már okiratokban is előforduló Szentfundus (Sacere), azaz „sérthetetlen terület” elnevezés is mutatja, hogy a templom bizony többször is védelméül szolgált az odamenekülőknek. Az egyházi sérthetetlenséget akkoriban nem nagyon merték megkérdőjelezni.
Ha minden igaz, 1355-ből származik az első (legalábbis oklevélben feljegyzett) szerdahelyi tolvajnak a neve: ő volt Mihály. Szégyenletes lehetett az esete, hiszen a feljegyzések szerint nem másnak, mint a Szent György-templom Péter nevű harangozónak volt a fia – az alma úgy látszik, messze eshetett a fájától. Ugyancsak 1355-ös a szerdahelyi (s akkoriban véresen botrányosan hangzó) Lucifernek is az említése – legalábbis egy helyi Bertold nevezetű csavargó, akinek egyébként szerdahelyi származású felesége ugyancsak tolvaj volt, neveztette így magát. Ha feljegyezték, biztosan okot adott rá, mindenesetre így Bertold-Lucifer „beírta magát” a történelembe.
1409-ben egy a régi (azaz a templom előtti) piacon történt verekedés keltett nagy szenzációt a kis településen, amit Péter és társai kezdeményeztek – „húzva így” magukra későbbi kihallgatások sorát és végül a pénzbüntetést.  
1506-ban ismét a nemesek civódásának színhelye Szerdahely: ugyanis az itteni békebíráknak kellett eldöntenie, hogy kinek ítéljék az elhunyt Várkonyi Amadé Györgynek a fiát: elrablójának, Várkonyi Amadé Istvánnak, avagy anyjának, Katalin özvegynek. Végül azt határozták, a fiú egy-egy órás beszélgetéssel maga döntse el, a felek közül kinél kíván lakni.
Természetesen nem csupán oklevelek, de például a szerdahelyi Antal-féle krónika is megőrzött több, persze későbbi gyilkosságot, rejtélyt (az itt leírt gyilkosok nevét rövidítjük). Lássunk néhányat innen is:
„1914. augusztus 16-án a Kereszt vendéglőben S. Miklós nádszegi származású munkás szóváltásba keveredett a vendéglő tulajdonosával, Polák Ignáccal. Később S. elhagyta a vendéglőt, de a kocsmáros fiai, a 14 éves Géza és a 15 éves Móric követték őt, s utolérve a községház kapuja előtt megtámadták. A zsebkésével védekező S. mindkét fiút halálosan megsebesítette, s bele is haltak a sérülésbe. A később odaérkező apa is megsérült, de felgyógyult. S-t a helyszínre érkezett rendőrség azonnal letartóztatta, s a bíróság 15 évi fegyházra ítélte, majd rövid börtönbüntetés után az olasz harctérre került.
1918 decemberében a 66 éves Kohn Éliás dunaszerdahelyi lakóst az országúton gyilkolták meg ismeretlen tettesek.”
Egy pillanatra megállunk az utóbbi gyilkosságnál: az ugyanis az első világháború utáni zűrzavaros időben történt. Egy másik forrás mutat rá erre az időszakra érzékletesen: „a hazatért katonák, főleg a fiatalok folytatták a rendetlenkedéseiket. A vagyonosabb gazdákat, urakat, főleg a zsidókat igen sok helyen kifosztogatták. A jegyzőket számtalan községből elkergették. (…) Katonaság, rend az országban nem lévén, senkitől sem féltek.
1919 évi január hó 4 és 5-től kezdve a dunaszerdahelyi fogolytábort fosztották ki a környék lakósai. (…) Az ilyen belső zavargások, terrorizálások, a békés lakosság állandó zaklatása s nyugtalanítása következtében a dunaszerdahelyi közigazgatási hatóság és a zsidók a már Tallósnál lévő cseh megszálló csapatok segítségét (kényszerültek) igénybe venni, kik a Kisduna ágon átkelve körülbelül 200 emberből álló csapattal megszállták Dunaszerdahelyt január 8-ikán délelőtt 11 órakor; elsősorban a vasúti állomás épületét foglalták el. Ezekből látható, hogy a cseheket a belső kérhetetlen zavargások miatt hívták be Csallóközbe először is Dunaszerdahelyre.”  
Nem elemezve most az 1919-es helyzetet, térjünk vissza az Antal-krónikához:
„Ugyancsak ismeretlen tettesek lőtték agyon Ambrovics Simon volt orosz hadifoglyot a 247. számú házban 1919. november 9-én. 1919. december 19-én a 246. számú házban Weisz Hermann 62 éves vendéglőst lőtték le ismeretlen tettesek.
1924. november 9-én P. Oszkár kocsis ekevassal csapta agyon Széher Ernő dunaszerdahelyi lakost, utána pedig kirabolta. A gyilkost a bíróság 15 évi fegyházra ítélte.
1945. február 20-án a Vásártéren két férfihullát találtak. A negyven év körüli férfiak valószínűleg az izraelita felekezethez tartoztak, s halálukat fegyver golyója okozta. Az egyik hullánál talált papírlapon a Weisz név volt olvasható.
1955-ben a Teleki utca 177. számú háza lebontásakor a munkások befalazott csontvázra bukkantak.
Ugyancsak 1955-ben Nemesszegben a volt Németh Miklós féle ház bontásakor az utcai szoba padlózata alatt kb. 25 cm mélységben félig ülő félig fekvő csontvázat találtak, amely az orvosok vizsgálata alapján 150 év óta fekhetett e helyen.”
Ez utóbbi két esethez szinte idekívánkozik az Új Szó 2010-es cikke, a Csontvázakra bukkantak az építkezés során. „Csontvázak kerültek elő a Kondé püspök utcában zajló építkezési munkálatok során. Az előzetes vizsgálat megállapította, hogy a kétméteres mélységből előkerült lelet három-négyszáz éves. A két csontváz szokatlan, összegörnyedt testhelyzetben, egymás fölött feküdt – az archeológusok ebből arra következtetnek, hogy a két személy valószínűleg támadás áldozata lett. Ezt látszik megerősíteni az a tény is, hogy a földi maradványok a katolikus templomtól viszonylag messze voltak elhantolva, míg eleink a 16–17. században szigorú szabályok szerint, a templom körüli sírkertben temetkeztek” – írták le akkor az esetet. Sajnos mindmáig nem került a nagynyilvánosság elé erről több információ.
Visszatérve az 1955-ös nemesszegi esethez, a helyi legendárium és visszaemlékezések szerint az ott talált félig ülő félig fekvő csontváz egy hírvivő katonalovas lehetett, akit az akkor még álló nagy udvarházban gyilkoltak meg, és temettek el sebtében a pincébe (az ott lakók szerint a pince padlózata alatt feküdt a holttest). A ház asszonya értesülve a gyilkosságról, a kapu fölött szoborfülkét készíttetett, ahová egy Mária szobrot helyeztek el, amely a lebontott udvarház helyén felépült kis ház oromzatára is odakerült. A nemesi házban talált iratokat még 1955-ben Antal András összegyűjtötte, elvitte – ezek sajnos máig nem kerültek elő. Ami viszont megmaradt, az ugyancsak a pincéből került elő: a ház urainak, az ősrégi csallóközi nyéki Németh családnak a pecsétnyomója.
Vajon ki tudja, mennyi titkot, borzalmat rejt a föld, s mi minden rejtőzhetik ma is a lábunk alatt?

Pókateleki Kondé Miklós püspökről

Régiónk sok jeles elődjének alakját az elmúlt időkig zavaros homály fedte. Ha tudtak róla, esetleg annyit, hol született, mire vitte, s miért érdemes rá emlékezni. Pár tőmondatban emlékezett meg csupán „felgyorsult” korunk sajnos olyan nagyszerű emberekről is, akiket bizony egy Csallóközi Pantheonban kellene viszontlátnunk, s iskoláikban kellene nevüket, hírüket öregbíteni.
Sorozatunkon belül ezért elindítunk egy a Csallóköz jeles személyiségeit bemutató összeállítást, amelyet bártan ajánlunk az iskolák figyelmébe is. Elsőként Pókateleki Kondé Miklós egykori nagyváradi püspököt életét lássuk!

1732-ben az egyik legrégibb csallóközi nemesi család sarjaként a Szerdahely melletti Kétszer-Újfalun született – a mai dunaszerdahelyi Bacsák utca egy már nem létező házában, apja Kondé Gáspár volt.
Családjáról annyit mindenképp érdemes megjegyezni, hogy a Csallóközben már az 1300-as évektől komoly birtokokkal rendelkező ősi nemesi famíliáról van szó. Őseik a Pókateleki Szomor vagy Zomor család volt, a későbbi Pókateleki Fekete és Kondé család megalapítói.
Miklós iskoláit a pozsonyi jezsuitáknál kezdte, Csobanczi József „nevelése és gondviselése alatt”, majd 1749–56-ban Nagyszombatban, a „kis Papok Nevelés Házában” bölcseletet és teológiát végzett. Innen előbb Somorjára került káplánnak, majd 1757-ben Csütörtökre, onnan pedig 1758-ban Felbárra kapott plébánosi kinevezést.
Egyházi pályája gyorsan ívelt: 1765-től szepesi kanonoki tisztséget kapott, s egyben a bécsi Pazmaneum rektora volt. Nemsokára esztergomi kanonok, 1777-ben honti, rá három esztendőre sasvári főesperes, illetve a királyi ítélőtábla főpapja lett. 1791-ben pedig már belgrádi püspöknek szentelték fel, s egyben az esztergomi érsek segédpüspöke volt.
1795-ben, a hétszemélyes tábla ítélethozatala után ő zárta ki az egyházi rendből a magyar jakobinusok vezetőjét, Martinovics Ignácot. 1799-ben káptalani helytartó és a hétszemélyes tábla ülnöke, akit 1800. december 22-én nagyváradi püspökké szenteltek, amely tisztségét 1802-ben bekövetkezett haláláig viselte.
A Martinovics-perben betöltött szerepe miatt későbbi megítélése eléggé pejoratív lett, ami nem is csoda, hiszen Kazinczy Fogságom naplója című kötetében borús képet festett Kondéról: „Martinovics beszédét a bírák félbeszakították, s a templomba vitték (…) Az ő gyűlölt ellensége Kondé titularis, később váradi püspök várt rá. Kondé a bírák felé fordult: Átadom tehát nektek, bírák, ezt az embert, aki összeesküdött a haza ellen. – Nem igaz, nem a haza, hanem a király ellen! – kiáltá Martinovics képzelhetetlen hatalommal.”  
Pókateleki Kondé Miklós egyéb cselekedetei azonban éppen komoly szociális érzékenységéről és kultúraszeretetéről tesznek tanúbizonyságot. Így emlékezik meg róla például 1804-ben az a Kovachich Márton György is, akinek a magyar állam- és jogtörténeti forráskutatást köszönhetjük: „Mert midőn Bécsben tartózkodtam (…), Pókateleki Kondé Miklós vett a pártfogásába, ugy annyira, hogy ama nehéz időben a költséges városban az ő segélyével és jótéteményével éltem. (…) (Kondé) bölcs és nyájas modora miatt mindig kedvelt volt mindenki előtt, állásáról (munkáiról) soha meg nem feledkezett, és tudott önmagán uralkodni, az egyházi fegyelmet a legnagyobb buzgósággal pontosan megtartani törekedett. Úgy hogy benne, mint hajdan a nagy Barkócziban (Barkóczy Ferenc egri püspök – a szerző megj.), még az irigység sem talált hibát, mert ezt is megnyerte a maga részire. Azok, akik (pedig) az öreg, megtört főpapot a szószékről gyakran hallották prédikálni, azt mondják, hogy lelkipásztori kötelmét jámborul végezte.”
Nagyváradi püspökként Kondé Miklós támogatta a női nevelést pártfogoló Orsolya szüzeket, a betegek számára pedig „ágyakat alapított” az ottani irgalmasok kórházában. Az idősek sorsát is komoly figyelemmel kísérte: a nagyváradi öregek menhelyének jövőjét „biztositani kivánta, s azért a püspökség kertje szomszédjában házat építtetett, hagyván tőkéül 7000 ftot, melyhez Vurum püspök 5000 fttal járult.”
Nagyváradi beiktatása után a várostól a nagytemplomig saját költségén kőutat készíttetett (Via Kondeiana), berendezte a püspökséget, új könyvtárat állíttatott fel, s ő maga is vizitált plébániáin. Tisztelet övezte: ahogyan írják, „boldog és áldott emlékezetű” volt.
Rokonsága és szülőföldje sorsát is figyelemmel követte. Végrendeletében jelentős összeget hagyott az unokahúga, Bacsák Franciska alapította újfalusi ispotály (kórház) támogatására, illetve ugyancsak végrendeletében alapította meg a szerdahelyi Kondé-féle családi ösztöndíjat és szegényalapítványt. „Két szegényház számára hagyok huszezer forintot (...) és ekként a családom által megjelölt alkalmas helyen szegényház építtessék. Ugyanott szegények a család által vétessenek fel és amint az más szegényeknél is szokás, ruháztassanak és vagy naponként bizonyos összeg szabassék ki nekik, vagy élelmeztessenek (...)” – rendelkezett végakaratában. Családi alapítványa pedig, amely a Kondé család legjobban tanuló ifjait támogatta, egészen 1953-ig, állami megszűntetéséig folyamatosan létezett.

Pókateleki Kondé Miklós püspök

A Szerdahely melletti Újfalun született 1730-ban az egyik legrégibb csallóközi nemesi család sarjaként – apja Kondé Gáspár volt. A bölcseletet és teológiát 1749–56-ben Nagyszombatban végezte. Előbb Somorján káplán, majd 1757-ben Csötörtökre, onnan pedig Felbárra került plébánosnak. 1765-től szepesi kanonok, később a bécsi Pazmaneum rektora.

Bővebben...

Képek beküldése | Képeslapok, dokumentumok feltöltése

Várjuk digitálisan és személyesen is az egykori képeket, képeslapokat, újságokat, emlékeket. Ide kattintva vagy online beküldheti azokat, vagy elérhetőségeinken kapcsolatba léphetünk!

Fórumozz! | Keress minket a közösségi hálón!

Az én városom, Dunaszerdahely elérhető a közösségi oldalakon is. Ha kérdése, észrevétele, ötlete, hozzászólása van, ott megteheti. Ide kattintva elérhet bennünket!

Az én városom | Helytörténeti verseny

Dunaszerdahely Város Önkormányzata várostörténeti versenyt hirdet az alap- és középiskolák, valamint az óvodások számára. Érdemes lesz bekapcsolódni!

Híres eleink mondták | Idézetek városunk jeles elődeitől...

Két szegényház számára hagyok huszezer forintot (...) és ekként a családom által megjelölt alkalmas helyen szegényház építtessék. Ugyanott szegények a család által vétessenek fel és amint az más szegényeknél is szokás, ruháztassanak és vagy naponként bizonyos összeg szabassék ki nekik, vagy élelmeztessenek.”

(Kondé Miklós püspök)

Feliratkozás hírlevélre | Hogy mindenről időben értesülj!

Küldj üzenetet! | Kérdezz bátran

Hány szeme van egy embernek? (Számmal írva!)
E-mail
Tárgy
Üzenet
You are here: Home Blog Korok - emberek